Budapest, Lánchíd és története

Budapest, Lánchíd és története


Lánchíd és története

Ennél a cikknél fontosnak tartom leírni a híd építésének történetét és az építés előzményeit. (szerk.)

Széchenyi lánchíd (a köznyelvben gyakran csak Lánchíd) a Buda és Pest közötti állandó összeköttetést biztosító legrégibb, legismertebb híd a Dunán, a magyar főváros egyik jelképe, egyben az első állandó híd a teljes magyarországi Duna-szakaszon. Építését gróf Széchenyi István kezdeményezte, és finanszírozását báró Sina György szervezte, a legnagyobb adományt is ő adta a klasszicista stílusban tervezett híd megépítésére.

Előzmények: a Hídegylet

Széchenyi Istvánnak 1820 telén édesapja temetésére Bécsbe kellett utaznia, azonban a jégzajlás megakadályozta átkelését a Dunán, ekkor írta naplójába 1821. január 4-én, hogy „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.” A 19. században egy Buda és Pest közötti állandó Duna-híd létesítésének gondolata már nemcsak a városfejlesztéssel foglalkozó szakemberekben, hanem a polgárokban is felmerült, azonban a híd építésének ellenzői is akadtak. Egyrészt a magyar mérnökök a nagyfolyami hidak építésében nem rendelkeztek kellő tapasztalattal, másrészt a híd megépítését ellenzők tábora a vízáramlás következtében az alapok kimosódásától, esetlegesen a híd összeomlástól vagy leszakadásától, jégfeltorlódástól, utóbbi következtében pedig árvíztől tartott. Köztudott volt, hogy az ókori és középkori soknyílású, boltozott hidak közül, amelyek kevésbé széles és kisebb vízhozamú folyókat hidaltak át, többet is elsodort a víz. Az 1775-ös pesti árvíz is élénken élt a lakosság emlékezetében, és pont a híddal kapcsolatos viták közben pusztított az 1838-as pesti árvíz is. Harmadrészt a hídon mindenkinek – a nemeseknek is – vámot kellett volna fizetnie, a híd tehát a nemesi előjogok csorbítását, a közteherviselés elvének a bevezetését is jelentette.

 
Széchenyi István, a Lánchíd építésének kezdeményezője (Barabás Miklós festménye)

A hídépítés előkészítése, a felmerülő műszaki és gazdasági problémák megoldása gróf Széchenyi István munkájának eredménye. Miután Széchenyi a Buda és Pest közötti állandó híd létesítésének jelentőségéről megbizonyosodott, megvalósítását elhatározta, első teendője volt a Hídegylet megalapítása, 1832. február 10-én. Annak feladata lett mind gazdasági, mind politikai téren a vállalkozás problémamentes véghezvitelének biztosítása, valamint a közvélekedés megnyerése céljából a megfelelő propaganda előkészítése. Széchenyi elsőként a tehetősebb pest-budai polgárok segítségére számíthatott, így a Hídegylet tagjainak túlnyomó része a legtöbb adót fizető polgárok közül került ki. A Lánchíd létrejöttében jelentős szerepe volt Pest egyik leggazdagabb emberének, a török hódítások után Magyarországra települt görög kereskedőcsalád leszármazottjának, Derra Anasztáznak, és vejének, Sina György bécsi bankárnak, a később létrejött Lánchíd Részvénytársaság megalapítójának. Az egylet elnöki tisztségét báró Steinlein Eduárd töltötte be, aki a bajor király követe volt, az alelnöki posztot Széchenyi töltötte be. Steinlein az 1827. évi XXXIX. törvénycikk értelmében bajor származása miatt törvényileg kapott nemességet:

„Báró Steinlein Eduárd honfiuvá vétetik föl. A felséges császárnak és apostoli királynak a fenséges császárnéval, született bajor királyi herczegnővel kötött szerencsés házassága és az utóbbinak Magyarország királynéjává lett koronáztatása boldog emlékezetét meg akarván örökíteni a karok és rendek: báró Steinlein Eduárdot, Bajorország felséges királyának a császári királyi udvarnál levő követét, és az ő törvényes utódait, tekintettel jeles tulajdonaira is, az ország honfiává, önszántukból és a díj elengedésével fölvették. Semmit sem kételkedvén, hogy az általa letett eskü erejénél fogva a hazának hálás és az ország érdekei előmozdításában buzgó és hasznos polgárául fogja magát bizonyítani.”

„A Casinóba hívott vendégek: Andrássy György, Károlyi György, Lajos és István, Keglevich Gábor, Steinlein Eduárd grófok, báró Mednyánszky, Wesselényi és a többiek lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Amikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…” – kezdett alakulni a Duna-szabályozás korszakos munkája is. Igaz, Beszédes mérnök tervei valóban nem látszottak eléggé reálisaknak, de az új tanácsadó, Vásárhelyi Pál mérnök igen talpraesett és józan ember. Ahogy az első gőzhajók megindultak a Dunán, mozgásba lendült minden, az emberek lelkesedtek, a híd eszméje is hódított, rózsás ködben látszott lebegni minden, a nagy folyam, a haza, a jövő…”

A Hídegylet tagjai három alosztályban – politikai, műszaki, pénzügyi – tevékenykedtek, és a beruházás megvalósításának végezetéig ellátták a feladatkörüket. Avégett, hogy ők kellő tájékoztatásban részesüljenek, valamint hogy maga Széchenyi is bővíthesse saját ismereteit, barátjával, Andrássy Györggyel tanulmányútra indult Angliába, ahol számos neves hídépítő mérnök munkásságát megismerhette, valamint a William Tierney Clark által tervezett és épített hidakat is megtekinthette. Felkereste korának legnevesebb hídtervezőjét, Thomas Telfordot is. A jégtorlódás, árvizek és kimosódás kevés pillérrel való elkerülése érdekében Telford javasolta Széchenyinek a feladatra a lánchíd típust, és példaként ajánlotta neki a 176 méteres középső nyílású, 1826-ban átadott Menai-szoros hídját. Itt jutott a gróf arra az elhatározásra, hogy a létesítendő híd műszaki megoldását tekintve lánchíd legyen, amikor pedig az első Duna-híd tervezőjének és kivitelezőjének személyéről döntött, William Tierney Clark angol mérnökre esett a választása. Ezekután már a kivitelezésre irányult Széchenyi tevékenysége.

A Lánchíd Részvénytársaság

Az 1836. évi XXVI. törvénycikk rendelte el a híd megépítését. Ennek alapján a törvényhozás 30 tagú Országos Küldöttséget választott az építkezés ügyeinek intézésére, melynek elnöke József nádor, egyik tagja pedig Széchenyi lett. Széchenyi 1837 januárjában nyilvános felhívást tett közé, amelyben felszólította a vagyonos embereket, hogy vállalják el a költségek viselését, illetve minden hozzáértő szakembert, hogy ötleteikkel, tapasztalataikkal segítsék elő a jelentős építmény megvalósítását. Ennek számottevő eredménye nem lett. Ezután Széchenyi az Országos Küldöttség nevében is felkérte Sina Györgyöt, hogy vállalja el az építkezés pénzügyeinek intézését, aki némi habozás után, 1837. február 25-én kelt levelében a megbízást elfogadta, és hamarosan megalapította a Lánchíd Részvénytársaságot, melynek elnöke lett.

 
A bécsi Salomon Rothschild és mások az 1839-től kiadott részvények egyharmadát vették meg.

A bécsi Salomon Rothschild és a pesti Wodianer Sámuel és Fia bankház később szintén társult, s ők együttesen az 1839-től kiadott részvények egyharmadát vették meg, míg Széchenyi a 3%-át; a többi kiadást Sina maga fizette. A híd 13-szor annyiba került, mint amennyibe az ezzel egy időben épült Nemzeti Múzeum.

A híres angol építőmérnök és hídtervező, William Tierney Clark, akit Sina Pestre hívott, három különböző lánchídtervet mutatott be. Az első a Nákó-ház (ma a Gresham-palota áll a helyén) vonalában, a második a Belvárosi plébániatemplom vonalában építendő háromnyílású függőhíd, a harmadik pedig az angolkisasszonyok zárdájának vonalában (Irányi utca) építendő gyalogos híd volt.

Wodianer meghívására Clarkkal egy időben Pestre érkezett George Rennie angol mérnök, neves hídépítő is, aki négy javaslattal állt elő: háromnyílású függőhíd, kétnyílású lánchíd (egyetlen pillérrel a Duna közepén), ötnyílású öntöttvas híd, illetve hétnyílású boltozott kőhíd létesítése.

A megbízók egyike sem vállalt felelősséget a megfelelő tervváltozat kiválasztására, ezért Sina, Clark beleegyezésével, két angol mérnököt kért fel szakértőnek. John Plews és Samuel Slater részletes helyszíni tanulmányaik alapján terjesztették elő szakvéleményüket, amely három pontból állt: a) minél kevesebb mederpillér legyen; b) az alapozás legyen kifogástalan; c) a híd ne a folyó legkeskenyebb részén épüljön. A véleményük amiatt is figyelemreméltó volt, hogy a lánchidas megoldásokat pártfogolták, holott a két mérnököt a hagyományos, boltozott hidak és az alapozások szakértőiként ismerték. A megbízók így elvetették a boltozott megoldásokat és azon változatokat is, amelyek a hidat a Gellért-hegy környékére tervezték. A reális változat így a háromnyílású lánchíd maradt, a kétnyílású középpilléres változatot maga a tervezője, Rennie is csak másodsorban javasolta, a rezgések bekövetkeztének nagyobb veszélye miatt.

Az Országos Küldöttség elé Széchenyi javaslatára a Nákó-ház vonalában építendő háromnyílású lánchíd terve került, az 1838. szeptember 18-án tartott ülésen Clark tervváltozatát elfogadták. Írásba foglalták a szerződést, amely felhatalmazta a Sina által alapított Lánchíd Részvénytársaságot a híd megépítésére. Eszerint a hidat Willam Tierney Clark terve alapján, háromnyílású lánchídként a Nákó-ház vonalában kell felépíteni, és annak pilléreit kőfalazattal kell kiképezni.

 
Sina György bécsi bankár a Lánchíd Részvénytársaság alapítója

A hídépítés ellenzői a törvényjavaslat tárgyalása során még utoljára megpróbálkoztak a terv meghiúsításával: érvük az volt, hogy felesleges ezt a munkát angol szakemberekkel végeztetni. Főleg a Hoffmann testvérek és Maderspach Károly vashámor-tulajdonosok ajánlatára, valamint a vállalatuknak a hídépítés terén elért újításaira hivatkoztak. Maderspachék valóban építettek vashidakat, úttörő jellegű szerkezetük a vonórudas ívhíd technológia volt, melynek segítségével 56 méteres nyílást is sikeresen áthidaltak. A Pestet és Budát összekötő hídra vonatkozó ajánlatukban a legnagyobb nyílás 114 méter lett volna a Clark által tervezett 202 méteres helyett.

Széchenyi a lényeget abban látta, hogy tapasztalt szakember irányítsa a munkálatokat. Tisztában volt a híd ügyét fenyegető veszéllyel, és el akarta kerülni a bukást. Tartott attól, hogy Maderspachék nem lesznek képesek megbirkózni a feladattal, ugyanis tapasztalataik meglehetősen hiányosak voltak az alapozások terén. Tekintve a munka során előfordult azzal kapcsolatos nehézséget, valószínű, hogy nem tudták volna megfelelően elvégezni a feladatot. Végül Széchenyi sikeresen rávette a törvényhozók többségét, hogy a szerződést jóváhagyják, amit az 1839. május 14-i szentesítést követően törvénybe iktattak, mint 1840. évi XXXIX. törvénycikket.

A magyar nemzet nevében József nádor, a Lánchíd Részvénytársaság részéről pedig Sina György által aláírt szerződés kimondja, hogy a részvénytársaságnak saját költségén kell két mederpillérű lánchidat építenie. Fontos pont, hogy amíg a szerződés érvényben van – 87 éven keresztül – a hídtól egy-egy mérföld távolságon belül más híd nem építhető, valamint hogy a hídon átkelőknek vámot kell majd fizetniük. A híd közelében csak a részvénytársaság beleegyezésével létesíthető bármely másfajta átkelőhely vagy kompjárat. A hídon beszedett vámból származó jövedelem a részvénytársaságot illette, amely a fenntartási költségeket is állta. A szerződés a híddal kapcsolatos tulajdonjogi, pénzügyi és egyéb kérdéseket is rendezte.

A híd építése (1840-1849)

A híd építésének gazdasági és politikai kérdéseit a szerződés létrehozásával és jóváhagyásával sikerült rendezni, ezután kezdetét vette az építés megszervezése és elindítása. Sina felszólította W. T. Clarkot, a híd tervezőjét, hogy tegye meg a megfelelő intézkedéseket az építkezés megkezdésére. Mivel a tervező nem tudott mindig a helyszínen lenni, így korábbi munkatársát, a kellő gyakorlattal rendelkező angol mérnököt, Youngot jelölte ki helyettesének, amihez Széchenyi is hozzájárult. Young azonban – betegsége miatt – nem tudta elvállalni a megbízatást. Ekkor jött számításba Clark Ádám mint építésvezető. Széchenyi és W. T. Clark is ismerte a fiatal, pályafutása elején álló skót mérnököt, akit a Hunter & English cég küldött 1834-ben a Dunagőzhajózási Társasághoz, kotróhajó tervezésének és kivitelezésének lebonyolítására.

 
Clark Ádám, a Lánchíd építésének vezetője
 
Széchenyi István, a Lánchíd megálmodója
 
William Tierney Clark, a híd tervezőmérnöke

Mivel munkájával már korábban is bizonyított, remélhető volt, hogy eleget tud tenni a megbízásnak. W. T. Clark így Clark Ádámot alkalmazta a munkálatok állandó helyszíni irányítására. 1840 tavaszán szervezték meg a híd alapozásához szükséges anyagok szállítását. A tölgyfát a szlavóniai erdőkből, a vörösfenyőt Stájerországból, a téglát Steinberger és Lechner pesti, illetve Csekő és Christen óbudai téglaüzemből hozatták. A cementet a budai parton létesített égető- és őrlőüzemben állították elő, a szükséges márgát a bácskai Belcsényből rendelték.

Az alaptesteket jászolgát építésének segítségével sikerült lefektetni. A pillérek és a hídfők előre kijelölt helyét hármas cölöpsorral vették körül – a cölöpsorok egymástól való távolsága 1,5 méter volt –, ezek közül a kavicsot kikotorták, és a réseket vízzáró agyaggal töltötték ki. Az így létrehozott létesítményből kiszivattyúzták a vizet, és leástak a talaj teherbíró részéig. Ez a művelet több ezer cölöp leverését igényelte, jó részük ma is a Duna fenekén áll. A cölöpök egyenként 15×15 hüvelyk (38×38 centiméter) keresztmetszetűek, 20-24 méter hosszúságúak voltak, fenyőfából készültek. Ezek végére vasrudakat erősítettek, majd 1,7 tonnás verőkossal, 6,7 méteres ejtési magassággal ütötték helyükre őket. Leverésük darabonként körülbelül 400 ütést igényelt. A cölöpfalakat két méterenként gerendarostély-dúcolás és függőleges andráskeresztes merevítés egészítette ki. A víz sodrása ellen kőszórás, az uszadék által okozott rongálások ellen jégtörők biztosították az építmény védelmét.

1840. július 28-án verték le az első cölöpöt a budai mederpillérnél. A cölöpök leverése két évig tartott, egyszerre akár nyolcszázan is részt vettek a munkálatokban. Angliai szakmunkások (gépkezelők, vasszerelők, előmunkások – mintegy 60 család) is költöztek Magyarországra, a túlnyomórészt helybéli munkások irányítására. A külföldi munkások hetibére 24-25 Ft volt, míg a magyarok ennek a felét kapták.

 
Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele (1864)
 
Adolphe Rouargue: A Lánchíd 1850 körül

Elsőnek a pesti hídfő alapgödre készült el, ahol 1842. augusztus 24-én megtartották a Lánchíd alapkőletételi ünnepségét, több száz meghívott, többek közt a nádor részvételével.

A híd pillérei a Duna medrében, teherbíró talajon állnak, az alapsík a hídfőknél 5,1 m-re, a budai pillérnél 12,6 m-re, a pestinél 7,3 m-re a nulla vízszint alatt. A mederpillérek magasabbak mint 55 m, illetve 60 m. A pillérek felmenő falazatai mauthauseni faragott gránitkővel burkoltak, amiből a pillérek jégtörő élei és a szerkezeti talpkövek is készültek, utóbbiak a merevítőtartók és a láncnyergek saruit hordozzák. A kapuzatok az azokat övező és koronázó párkányokkal a klasszicista építészet jegyeit mutatják, az acélszerkezet architektúrájával kiváló összhangban vannak.

A láncok a kapuzatok tetején lévő sarukra támaszkodnak, majd a hídfőknél kialakított, föld alatti lehorgonyzó betonkamrákban végződnek. A láncok lemezkötegekből állnak; az egyes lánctagok hosszát a függesztőrudaknak az egész hídon egységes, egymás közötti távolsága határozza meg. A függesztőrudak felváltva csatlakoznak az egymás felett elhelyezett lánckötegeknek egyik majd másik egységébe.

 
A budai oldalon álló pilon
 
Kísérlet a Lánchíd felrobbantására 1849. május 21-én

Az öntvényeket és a láncok vasanyagát Clarkék angliai vashámorokból rendelték. A Hunter & English nevű cég szállította a lehorgonyzó sarukat (200 t) és az öntöttvas láncnyergeket, a Howard & Ravenhill a függesztőrudakat, a lánclemezeket, és a merevítő szélrácsokat (1630 t), Harvey a láncfelhúzó csigasorokat. A lehorgonyzó nyolc darab acéltömböt a bécsi Norris cég szállította. Az öntöttvas kereszttartók (300 t) Andrássy György dernői, más öntvények később – többek közt – Ganz Ábrahám (1814–1867) budai öntödéjében is készültek. A teljes, hídba beépített vasanyag össztömege 2146 t volt.

1846. október 2-án indult az első vasanyagszállítmány, ezt pedig rendre követte a többi. A szállítást Angliából vízi úton oldották meg, a Majnát a Dunával összekötő hajózócsatornán keresztül, amelyet éppen abban az évtizedben építtetett újjá I. Lajos bajor király. Úszóállványon szerelték össze a láncokat, oly módon, hogy egyik végüket bekötötték a lehorgonyzást szolgáló lánckamrába, majd a láncot akkora darabon fektették ki, amekkorát a hídnyílás áthidalása igényelt. A lánc másik végét egy, a parton álló gőzgép emelte fel a pillér tetejére, láncfelhúzó csigasor segítségével. Ez a szerkezet akkoriban újdonságnak számított mind műszaki, mind gazdaságossági tekintetben. A partra állított gőzgép által szolgáltatott húzóerőt a csigasoron kívül görgők közvetítették a láncok végeire. A láncot két hüvelyk (51 mm) vastagságú tömbvasból kovácsolták, a gép által kifejtett húzóerő elméletben 21, a gyakorlatban kb. 30 tonnás lehetett.

A láncok szerelése meglehetősen gyorsan haladt. 1848. március 28-án kötötték be az első láncvéget a pesti lánckamrában, július 8-án már a középső hídnyílás első láncának beemelése folyt, az utolsó beszerelését július 18-án kezdték meg. Mindhárom hídnyílásban négy-négy láncfelhúzásra kellett sort keríteni. Tizenegy gond nélkül ment végbe, azonban az utolsónál baleset történt. A láncot felhúzó csigasor egyik láncszeme szétpattant, a lánc rázuhant az úszóállványra, melyet összetört, majd beleesett a Dunába. A műveletet az állványról szemlélő emberek, köztük Széchenyi szintén a Dunába estek. A baleset során egy munkás életét vesztette, valamint négy hét késést eredményezett a munkálatokban, mivel ennyi időre volt szükség, mire sikerült kiemelni, majd helyére tenni a vízbe zuhant hídláncszakaszt.

A szabadságharc idején az építkezés lelassult, hol az egyik, hol a másik hadviselő fél akarta a majdnem kész hidat átjárhatatlanná tenni, ezzel meghiúsítva az ellenség átvonulását. Az osztrák csapatok 1849 januárjában megszállták Pestet, és a hidat a katonák számára ideiglenesen átjárhatóvá kellett tenni. Megoldásként a kereszttartókra hosszanti irányban vastag pallókat helyeztek, majd azokon január 5-én és 6-án 70 000 katona, egy lovasregiment, valamint 270 ágyú kelt át, hogy Pestet elfoglalhassa. Később, a honvéd hadsereg közeledtével az osztrákok visszavonultak Budára, és megkezdték a híd felrobbantásának előkészítését. Clark Ádám a láncok lehorgonyzásának felrobbantását a lánckamra elárasztásával, a szivattyúk szétszerelésével és némely alkatrész összetörésével előzte meg. 1849 tavaszán, a budai vár ostroma a pesti Duna-parti házsort a várból ágyúzó osztrákok egy lövedékkel eltalálták a Lánchíd budai pillérének északi oldalán a part felőli hídnyílás első lánckötegének szélső lánclemezét. A május 21-én a hídpálya felrobbantására a hídra helyezett négy mázsa lőpor is sérüléseket okozott, nyolc kereszttartó és a csatlakozó szerkezetek tönkrementek. Életét vesztette a híd felrobbantásával megbízott Alnoch ezredes is. Néhány héttel később a visszavonuló magyar csapatok parancsnoka, Dembinszky tábornok akarta felégetni a pályaszerkezetet, de erről Clark Ádámnak sikerült őt lebeszélnie.

Korlátozott átjárás már a híd teljes elkészülte előtt megindult a hídon: Elsőként 1849. január 1-jén Kossuth rendeletére Bónis Sámuel országbiztos kocsija haladt keresztül rajta, mely gránátosok kíséretében a magyar Szent Koronát vitte Budáról a Debrecenbe induló vonathoz. Hivatalos személyek és a katonaság is átjárt már a hídon a szabadságharc idején, később pedig a polgárok számára is használhatóvá vált a járda. Hajnik Pál rendőrfőnök az év pünkösdjére (május 27–28.) már rendeletben is engedélyezte a gyalogosok átjárását, amit csak a hajóhíd felállítása után tiltott meg Láng Ignác pesti városkapitány.

Forrás: hu.wikipédia.org

Tetszett a cikk?

 

 

1001SzépHely ajánló

További szép helyek »